A párkapcsolat kimondatlan törvényszerűségei

James Hollis Édenterv című könyvében azt fejtegeti, hol rontjuk el a párkapcsolatainkat. Miért nem működik az örökkön örökké? Vagy éppen miért a szerelem érzésébe szerelmesedünk bele, a partner helyett.

1.    Ami benn van, az kivetül

Ha van pszichénknek központi törvénye, akkor az így hangzik: „ami tudattalan, az kivetül”. Jung ezért mondta, hogy ha valamilyen belső helyzetet nem tudatosítunk, akkor az sorsként jelenik meg, rajtunk kívül. Amit nem tudunk magunkról, az a Másikra fog vetülni. Amikor találkozunk valakivel, akkor nem azt kellene megkérdezni magunktól, hogy „mi az, amit elvárok tőle?”, hanem azt, hogy „mit kérek a másiktól, amit nekem magamnak kellene megtennem?”

2.    A szerelembe szerelmesedünk bele

A projekció, a kivetítés alapeleme a kapcsolatoknak. Keserű beismerés, de meg kell tenni: sokan a szerelembe szerelmesek és nem az illető partnerbe. Egy belső képbe szerelmesedünk bele, a másik hiányzó részünkbe, és nem akarjuk tudomásul venni, ha kiderül, hogy a projekción kívül nincs bennünk semmi közös. Sokszor már azzal bánthatjuk a Másikat, hogy azok vagyunk, akik, és nem azok, akit Ő elképzelt magának. Novalis húsz éves volt, amikor reménytelen szerelemre lobbant a tizenkét éves Sophie von Kühn iránt, akinek szörnyű agybetegsége volt, és több sikertelen műtét után tizenöt évesen meg is halt. Ilyen fajta plátói szerelmek sokaságával lehetne előállni mind a parnasszusi élet, mind a hétköznapi élet területén.

3.    Becsaptam magam, ezért haragszom rád

A projekcióknak az a természete, hogy az idő előre haladtával kezdenek elhalványulni. Megkopnak, mint a sűrű használatban az utazótáskák. Az a projekció, ami lehetővé tette, megszülesztette a kapcsolatot, kezd eltünedezni az idő múlásával párhuzamosan, és helyébe a másik mássága lép. Neheztelve konstatáljuk, hogy „ez az ember nem is az, akit én alkottam magamnak, hogy ő önmaga és nem a magam kreatúrája”. Haragszunk rá, mert egyszerre csak szerethetetlenné vált. Nem babusgathatjuk tovább, pedig minden vágyunk ez volt. Megfosztott minket gyerekjátékunktól. A csalódás miatt már mi sem vagyunk édesek és kenyérre kenhetőek, és ezért kizárólag a másikat tesszük felelőssé. Nehéz bevallani, hogy mi csaptuk be magunkat, és nem a párunk minket.

4.    Papás-mamás

Kellő hosszasan tartó házasságokban előfordulhat, hogy a társunk elkezd a szülőnkre hasonlítani. Gondoljunk csak arra, hogy sok helyütt egymást mamának, papának, papusnak és mamusnak hívják. Nekem van olyan ismerősöm, akiknek még csak közös gyermekük sincs, ami ezt a megszólítást talán némileg indokolná. Mindketten egy-egy végigvitt, húsz évig tartó házasság után találkoztak, mégis apának és anyának szólítják egymást, a legmélyebb szerelemmel hangjukban. Ezek a jelenségek arról tanúskodnak, hogy a partnerhez való eredeti vonzalmat eredetileg nagyrészt a szülő-imidzs irányította. Az erről élő tudattalan kép arra a lehetséges partnerre vetül, akit épp elénk sodor az élet.

5.    Gyerekkori lelki sebek rekonstruálása

Épeszű ember soha nem mondana ilyet: ”Meg akarom ismételni gyerekkorom lelki sérüléseit.” Nem mond ilyet, mégis ilyet csinál. Félelmetes felismerni, mennyire nem vagyunk tudatosak intim kapcsolataink kialakításában, és hogy mennyire erős az előreprogramozott vágy azután, amit már ismerünk. „Azért szeretlek, mert olyan ismerős vagy nekem.” Nincs olyan ember, aki mentes lenne a patológiától, mert miként mindenki megszúrja az ujját legalább egyszer az életben, úgy mindenki szerez lelki sebeket is. Ezért nem az a kérdés, hogy vannak-e lelki sérüléseink, hanem az, hogy milyen mélyek ezek, és milyen stratégiáink vannak a kezelésükre. Mennyire tudjuk magunk megoldani azt, és mennyire várjuk el az aktuális vagy leendő partnertől annak megoldását.

6.    Amikor komplexusok találkoznak

Rendszerint a szinergiára törekvő energia hozza össze az embereket, vagyis a mindkettejükben működő komplexusok. Megtalálni a jó szülőt a másikban, vagy olyat, ami hiányként jelentkezett gyerekkorunkban. Ad abszurdum még bántalmazót is kereshet a Másikban az ember, hogy igazolja saját megsebzett lényét. Házasodhat valaki a hatalom áthelyezési szándéka miatt is. Egy ősrégi tanács óv attól, amit nagyon szeretnénk. A mélylélektan is ezt hirdeti: megszerezhetjük egyszerűen, amit a komplexus akar, amit a tudattalan múltunk akar, amit meg nem élt életünk akar, de utána az életünk nem tud mást, mint megvalósítani azt a tragikus forgatókönyvet, amelyre rejtett módon előre beprogramozott.

7.    Boldogság vagy fejlődés

A legtöbb ember sírig tartó boldogságot vár el eszményi kapcsolatától. Ha módosítanánk ezzel kapcsolatos megkövüléseiket, talán könnyebb lenne az életünk. Azt kellene tudatosítani magunkban, hogy kapcsolataink fejlődésünket szolgálják. Meg kell vizsgálni, mit tanulunk egy kapcsolatban egymástól. Mit tudok adni a Másiknak, és ő mivel tud engem formálni? Ahogy Joseph Chambell írja a házasság kapcsán: „Szerintem egyik gond a házassággal, hogy az emberek nem jönnek rá, miről szól. Azt hiszik, a házasság hosszú szerelmi kaland, pedig nem az. Semmi köze a boldogsághoz. Az átalakulásról szól, s amikor az megtörténik, felemelő élmény. De előtte fejet kell hajtani. Meg kell adni magunkat. Adnunk kell. Nem lehet csak úgy diktálni.

Forrás: James Hollis Édenterv című könyve alapján, fokuszbanano.hu