Nonverbális jelzésrendszerünk eredete

A kutatókat régóta foglalkoztatja a nem verbális jelzések eredete. Megfigyeléseik során azt vizsgálták, hogy ezek a jelzések velünk született, tanult, öröklött, vagy valamilyen más módon szerzett tevékenységek-e?
A kutatásokat születésük óta vak és süket egyéneken, a világ különféle kultúráinak nonverbális jelzésrendszere, valamint antropológiailag legközelebb álló rokonaink, a majmok tanulmányozása által végezték.
E kutatómunka eredményei azt mutatják, hogy vannak olyan gesztusok, amelyek mindegyik kategóriába beletartoznak. A legtöbb főemlős utódja például már a születése pillanatától rendelkezik a szopás képességével, jelezve annak veleszületett, vagy átörökített jellegét.
Eibl-Eibesfeldt német tudós megállapította, hogy a vakon és süketen született gyerekek mosolygó arckifejezése független mindenféle elsajátítástól vagy utánzástól, tehát az egy velünk született gesztus.
Ekman, Frisen és Sorenson kutatása során ötféle, teljesen különböző kultúrához tartozó egyén arckifejezését tanulmányozva arra a megállapításra jutott, hogy minden kultúra embere ugyanazt az arcjátékot használja az érzelmek kifejezésére, tehát minden bizonnyal velünk született gesztusokról van szó.
Amikor a karunkat összefonjuk a mellkasunkon, melyik karunk van felül?
Ha kipróbáljuk érezni fogjuk, hogy az egyik mozdulat teljesen természetesnek hat, míg a másik kényelmetlen érzést vált ki. Ez esetben nyilvánvalóan öröklött, nem változtatható gesztusról van szó.
Nem verbális magatartásunkat néhány velünk született kivételtől eltekintve jórészt tanultuk és számos mozdulatunk, gesztusunk kulturálisan meghatározott.