Varga Zoltán - NLP Life Coach; kommunikációs tréning, önismereti tréning, nlp coach, life coach, business coach

Simonton tréning

A belső képek gyógyító ereje

A gyógyítás művészetében a belső képek felidézésének régi hagyományai vannak. Az epidauroszi templom már a Kr. e. 4. században gyógyítóközpont volt, ahová az ország minden tájáról jöttek a betegek, hogy Aesculapius istennél gyógyulást találjanak. Miután túlestek a különböző tisztálkodási szertartásokon, este fehér ruhába öltöztek, s az éjszakát egy különleges szentélyben töltötték, az isten szentélyének közelében. Álmukban vagy félálomszerű állapotukban megjelent előttük az isten, meggyógyította őket, vagy utasításokat adott nekik, hogy mit kell tenniük a gyógyulásukért.

Az istenek közvetlen beavatkozására ma már nem gondolunk, lelkünk spontán képei azonban gyógyítóan hathatnak. A siker gyakran tudatalattink szerteágazó ösvényein át valósul meg, függetlenül a logikus gondolkodástól.

Ám nem vagyunk teljesen álmainkra utalva. Tudat alatti képeinket és gondolatainkat egészen célzottan is fel tudjuk idézni. Ehhez relaxált állapotba hozzuk magunkat, és felvesszük a kapcsolatot tudatalattinkkal. Például beszélhetünk egy beteg testrésszel, kérdéseket tehetünk fel neki, és hagyhatjuk, hogy a válaszok maguktól felbukkanjanak. Vagy elképzelhetünk magunknak egy belső vezetőt, egy öregembert vagy egy bölcs asszonyt, aki válaszol kérdéseinkre, átadja tudását és tanácsokkal lát el bennünket. A sámánok módszerei is a tudat alatti gondolatok felidézését szolgálják, amikor mintegy „felveszik a kapcsolatot” a rossz szellemekkel, akik megszállták a beteget, s „tárgyalnak” velük.

Simonton-technika

Enyhébb megbetegedések esetén a vizualizációk gyógyító hatása nem kérdéses. Egészen más irányba haladt előre a texasi radiológus, Carl Simonton [12], aki a vizualizációk terápiás értékét a hetvenes évek elején széleskörűen terjesztette. Közlése szenzációs volt és heves vitákat váltott ki, ugyanis kijelentette, hogy a vizualizációnak gyógyító hatása van a rákra. Hogyan jutott Simonton erre a megállapításra? Megfigyelte, hogy néhány rákos betege, minden orvosi előrejelzés ellenére, teljesen meggyógyult, néhány beteg túlélési ideje pedig meglepően hosszú volt. Elkezdte ezeket a betegeket rendszeresen vizsgálni. A gyógyultaknál minduntalan pszichológiai hatásokra, élni akarásra, még megoldatlan életfeladatra, a kezelés hatásosságában való hitre, méltó cél iránti törekvésre bukkant.

Ezen megfigyelések alapján Simonton meg volt győződve a pszichoneuroimmunológiai híd létezéséről évekkel azelőtt, hogy a megfelelő tudományos eredmények rendelkezésre álltak volna. De hogyan lehetett ezt a pozitív pszichológiai hatást hasznosítani? Simonton véleménye szerint relaxált állapotban a belső képeknek közvetlen hatásuk van a testi folyamatokra. Feltételezte, hogy ily módon az immunrendszer is erősíthető, és egy ellenálló immunrendszer képes arra – a védelmi elméletnek megfelelően –, hogy a ráksejteket legyőzze. Ezt különösen akkor látta reménytelinek, ha a daganatszövetet előzetesen akár műtéti úton, akár kemoterápia vagy besugárzás segítségével nagymértékben csökkentették.

Simonton betegeit relaxált állapotban vizualizáltatta. Jelképes formában el kellett képzelniük, ahogyan az immunsejtek legyőzik, ártalmatlanná teszik és a szervezetből eltávolítják a daganatsejteket. Fontos volt az, hogy a betegek a ráksejteket gyengének és szétszórtnak, a fehérvérsejteket viszont erősnek, agresszívnak és számbeli fölényben lévőnek lássák. A páciensek erre saját képeiket alkalmazták: fehér lovagok csillogó fegyverzetben lándzsájukkal nyársalták fel a gonosz ellenséget, a cápák bekapták a megfélemlített halakat, egy vad kutyafalka vetette rá magát egy halom húsdarabra, a tűzoltók égő házat oltottak, a nap elolvasztotta a jégkockákat. A megnyert „küzdelem” után a betegek úgy érezték, hogy egészségesek és hogy megszabadultak a ráktól.

Simonton azonban nem csak vizualizációkkal küzdött a rák ellen. Betegei jó életminősége is fontos volt számára. Tájékoztatta őket a kiegyensúlyozott táplálkozás és a testi erőnlét pozitív hatásáról s a stressz, a depresszió és az elfojtott érzelmek káros befolyásáról. Szembesítette őket problémáikkal és betegséget okozó viselkedésükkel, felszólította őket, hogy konstruktív magatartásukkal gátolják a terjedését, és fogalmazzanak meg új, pozitív életcélokat önmaguknak. Minden fáradozás arra irányult, hogy a betegek újra irányítói legyenek saját életüknek.

Milyen hatása volt ennek? Simonton összesen 159 „terminális” állapotban lévő rákos beteget vizsgált, valamennyiük a 4. stádiumban volt, amelyben már áttételek alakultak ki. A statisztika szerint várható élettartamuk kevesebb volt, mint egy év. A betegek, miközben tovább folytatódott megfelelő orvosi kezelésük, részt vettek Simonton programjában. Az eredmény: a diagnózis felállítása után két évvel 63 beteg még mindig élt. A 96 meghalt beteg is átlagosan 20 hónapig élt, vagyis jóval tovább, mint ahogyan a statisztika jósolta. Simonton ezt a sikert a pszichológiai programnak tulajdonította.

Ezeket a figyelemre méltó eredményeket számos közleményben idézték, és úgy tekintették, mint a vizualizációk rák elleni hatásosságára vonatkozó bizonyítékokat. Van azonban egy komoly gondjuk. Módszertanilag tarthatatlanok. A probléma az, hogy Simontonnak nem volt kontrollcsoportja, melynek segítségével a véletlen hatásait ki lehetett volna zárni. Eredményeit egyszerűen az általános halálozási statisztikák számaival hasonlította öszsze. Ez viszont rendkívül problematikus, hiszen betegei különböztek az átlagos rákos betegektől. Jómódú, iskolázott emberek voltak, akik például megengedhették magunknak, hogy a program öt napjáért 2700 dollárt tegyenek le az asztalra. (Ezt legtöbbjük visszakapta a biztosítótól.) Nagyfokú motivációval és akaraterővel rendelkeztek, így jobb esélyeik voltak a túlélésre.

Simonton vizsgálatai tehát nem feltétlenül bizonyítják a vizualizáció rákellenes hatásosságát. Sokan mégis feltétel nélkül átvették módszerét. Úgy gondolták, hatásos eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy „csodás gyógyulásokat” ígérjenek minden betegnek.

A Simonton-technikát hazánkban is alkalmazzák a rákbetegekkel történő relaxációs, meditációs terápiák keretében. Simonton nyomdokain haladt a sebész Bernie S. Siegel [9,10] is, aki a tudomány mai állása szerint nem megmagyarázható „csodás gyógyulások” okait kezdte kutatni. Hosszú sebészi praxisa során azt tapasztalta, hogy a betegek két csoportra oszthatók szembesülvén a rettegett betegséggel. Az egyik csoportba az önmagukat feladók, a diagnózis ellen „nem harcolók” tartoznak. A másik csoportba „kivételes betegek”, akiknél az élni akarás számtalan módon nyilvánul meg. Kezükbe veszik sorsuk irányítását: igyekeznek minél többet megtudni betegségükről, együttműködnek a kezelés során, képesek belátni a betegségükhöz vezető testi-lelki-környezeti okok interakcióját, és felnőtt fejjel sem riadnak vissza az életmódváltástól, személyiségük „gyökeres” megváltoztatásától. Siegel és csoportja a relaxációt, az irányított képzeleti technikát, a művészetterápiát sohasem a hagyományos orvosi kezelések helyett, hanem azokkal együtt javasolja betegeinek. 1978-ban hozta létre a Kivételes Rákbetegek Klubját, ahol terápiás alapelve a szerető, biztonságos terápiás konfrontáció, amely elősegíti a személyes változásokat és a gyógyulást. Kulcsár a „szelíd gyógymódok” hatékonyságát abban látja, hogy – szemben a passzív szenvedőként átélt orvosi beavatkozásokkal – a beteg kezébe veszi sorsát, aktívan tesz gyógyulásáért, emellett önmagára figyel (ld. vizualizációs módszer). Ez egyfajta narcisztikus attitűdnek felel meg, amellyel a beteg mintegy kompenzálni tudja a betegségét megelőző „totális elfojtást” és „normopátiát” (mint a saját szempontok figyelmen kívül hagyásának patogén hatását), és valószínűleg a placeboeffektus is érvényesül. Ezt igazolják Siegel különösen érdekes esettanulmányai is.

A gyógyító család

Egy családtag daganatos megbetegedése az egész család életére döntő hatást gyakorol. Nemcsak a beteg életminőségét, hanem a családtagok további sorsát is meghatározza, hogyan élik meg és tudják feldolgozni a betegséget, a kezelést, a gyógyulást vagy a halált. Baider, Cooper és Kaplan De-Nour könyve daganatos betegek családterápiájával, szociális támogatásával foglalkozó szakembereknek szól elsősorban. Megnevezi a legfontosabb problémákat:

  • A családszeretet részleges vagy teljes átalakulása betegség hatására.
  • A család szupportív szerepe.
  • A család új helyzetben való alkalmazkodása a gyermek vagy a szülő megbetegedése esetén: a jellegzetes elhárító mechanizmusok.
  • A bűntudat.
  • A gyógyulást követő pszichoszociális adaptáció problémái.
  • A házasság mint védőfaktor? A társ támasz vagy stresszfaktor-e a beteg életében?
  • A daganattípusok speciális hatásai a családban. (Például serdülőlányok nagyon nehezen dolgozzák fel anyjuk emlőrákját, fiatal férfiakban a meddőségtől és az impotenciától való félelem okozza a legtöbb zavart.)
  • Speciális feladatok daganatos betegek családterápiája során. (Házaspár szexuális problémái, testkép átalakulása, a családi szerepekben történő változások.)

Stephanie Simonton pszichoterapeutaként olyan gyakorlati programot dolgozott ki a daganatos betegség súlyos terhével küzdő családok számára, mely segítségével nemcsak a legtöbb támasz nyújtható a szenvedő embereknek, de a családtagok, barátok sem „égnek ki” az állandó feszültségtől, szorongástól.

A programot több szervezet is átvette, és jó eredménnyel alkalmazza. A családtagok figyelmét kívánja felhívni az együttes megküzdésben rejlő erőre az a közelmúltban megjelent három, kitűnő stílusban megírt könyv is, amelyben a rákkal bátran szembeszálló asszonyok mondják el javaslataikat és tapasztalataikat családjuk felépülésükben nyújtott szerepéről. Angela Wilkie és Marion Stround élete bizonyság arra, hogy az ismeretlen félelmetesebb, mint ha fel vagyunk készülve a legrosszabbra is, és csak az igazság és az őszinte kommunikáció (a családdal, az orvosokkal) csillapíthatja a beteg félelmeit. A magyar irodalmi életben nagy feltűnést keltett Singer Magdolna naplója, mely „A rák jegyében” íródott, és e kivételes írás egy hónap eseményeinek hiteles dokumentuma, a rák jegyében megtett „nagy utazásé” és személyiségfejlődésé. Leírja, hogy mit jelent egy család életében – a mindennapi örömökben, boszszúságokban – a rák veszedelme, hogyan éli meg egy nő a méhnyakrák-diagnózis után saját női létének „stigmatizációját”, mi módon járja végig az utat a műtőasztaltól a rehabilitáción át a teljes gyógyulásig. Singer Magdolna példája sok kétségekkel, halálfélelemmel gyötrődő rákbeteg asszony és családjuk számára ad gyakorlati tanácsokat és lelkierőt a betegséggel való közös megküzdéshez.