“vitam et sanguinem / sed avenam non”
SZEKFŰ GYULA: Három nemzedék
idézet a könyvből:
“Nem csodálkozhatunk tehát, ha a magyar városokat, s bennük a polgári osztályt a nyugati államokhoz képest elmaradt helyzetben találjuk. Magyarország lakossága, Erdéllyel együtt, 1840-ben 12,880.000 főre rúgott, ebből az erdélyi másfél milliót leszámítva marad Magyarországra 11,367.000. Nemes volt ugyanebből 544.372 lélek, városi lakos több: 575.518 lélek. Ez utóbbi szám azonban csak külsőleg kedvez. A valóságban ezen városi lakosság nagy részét nem számíthatjuk a szó nyugati értelmében polgári elemnek, még kevésbé olyannak, mely a nemzeti élet átalakításánál szerepet játszhatott. Levonandók itt elsősorban azon városi lakosok, kik idegen anyanyelvek lévén, idegen kultúrkörbe tartoztak. Ilyen volt pl. Pozsonyban szinte az egész, 30.000 lakosból álló polgárság, melyről egykorú statisztikus jegyzi meg: , Nyelvekre nagyobb részint németek, de rendesen tudnak valamit magyarul és tótul is, minthogy gyermekeiket magyar vagy tót faluba szokták adni cserében.” A majdnem hatszázezernyi városi lakosságnak tehát éppen vagyonosabb, műveltebb felét nem tekinthetjük nemzeti osztálynak, melyből egy nemzeti regeneráció kiindulhatna: a felvidéki, bánsági, bácskai és nyugatmagyarországi városokat elíkor még többnyire német nyelv polgárság lakta, mely éppen az új nemzeti mozgalom során volt megmagyarosodandó. Maradna tehát a Duna-Tisza-vidék és a Dunántúl színmagyar városi eleme, amennyiben ez is nem most lépett csak a magyarosodás útjára, mint pl. Székesfejérvárnak eredetileg német és szerb lakossága. De a nagy magyar síkság és a dunai dombos vidék városai inkább őstermeléssel, semmint speciálisan polgári : ipari, kereskedelmi és szabad kereseti ágakkal foglalkoztak.
Magyar városaink akkor még inkább, mint ma, paraszt városok voltak, lakosaik földművelő, állattenyésztő, szőlőművelő őstermelők, kikre tehát a tiers état fogalma nem alkalmazható. A 32.000 lakossal bíró, 160.000 holdnyi határra kiterjedt Szeged városa szinte teljesen őstermelésből él, s ami kereskedése van, gabona, dohány, gyapjú, szappan elszállítására és a Törökország és Ausztria közti tranzito-kereskedelemre szorítkozik, mely utóbbi, mint tudjuk, idegenek : rácok, macedónok és törökök kezén volt. „Lakosai sok és szép szarvasmarhát, jeles lovakat, igen sok juhot és sertést tartanak, szőlőskerteket műveinek, a dohánytermesztést nagyban űzik és fuvaroznak. Továbbá számos és mindenféle kézműves találtatik itt, így szinte egy szódagyár, könyvnyomtatóműhely, s mintegy 80 malom a Tiszán \ — tehát ez egykorú leírás is mutatja, hogy az ú. n. városi lakosság nagy többsége őstermelő, s aki nem az, az pedig az őstermelő parasztság ipari igényeit kielégít kézműves és iparos.
Ahol magyar városokban kereskedelem van, az szinte kizárólag zsidó. Így Nagyváradon, hol a „lakosok nagyobb része kézművességből és kereskedésből él, mely utolsó nem felette élénk ugyan, de a várad-velencei zsidók mégis szilvával és gabonapálinkával, gubaccsal, nyers-bőrökkel, borral, gabonával nem megvetendő kereskedést folytatnak”. Mindebből kétséget nem tűrően kiderül, hogy alföldi és dunántúli városaink lakossága bár anyagi tekintetben megütötte a tiers état-hoz szükséges mértéket, de nem szellemi műveltség, független gondolkodásmód dolgában. A nagy parasztvárosok lakói konzervatív tömeget alkottak, mely magára hagyva terméketlen sziklaként zárkózott volna el a liberalizmus idesodort magjai elől.
Városokban nem találván középrendet, kénytelenek vagyunk, az egyes foglalkozási ágakat sorra venni. Először a kereskedő- és iparos-osztályt. Az elsőről köztudomású, hogy a rendi Magyar-országon magyar ember nem foglalkozott kereskedéssel. Átengedte azt idegeneknek : zsidóknak, cincároknak, görögöknek, örményeknek, rácoknak. A legjövedelmezőbb ágak: gabona-, gyapjú- és bőrkereskedés teljesen a zsidóság kezén volt, mely nemcsak az alkotmány sáncain, de a magyar nemzetiség keretein is kívül állván, az új irány hordozójává nem válhatott. Viszont az iparos lakosság száma 1805-ben 88.000, 1840-ben 125.000 fő volt, amit összevetve az egész népességgel, nálunk csak minden 89 egyénre esett egy iparos, míg Ausztria német tartományaiban minden 13—15 személyre, Lombardiában nyolcra, sőt még az elmaradt Galíciában is minden 80-ra? Nálunk tehát Oroszországot és a Balkánt leszámítva, európai országok közt a legcsekélyebb számú iparos élt. Ha még tekintetbe vesszük a céhrendszer uralmát is, úgy az iparos-osztályt bátran kizárhatjuk a magyar tiers état köréből.
Maradnak most már csak az ú. n. értelmiségi osztályok. Az állami — magyar királyi — kormányhivatalokban, hozzájuk számítva az állami iskolákat, 1840-ben összesen 4300 hivatalnokot és szolgát találunk, kik közül rögtön le kell számítanunk körül-belül 1700-at, mint akik Bécsben, vagy a tengerparton, vagy az udvari kamarának alárendelt bánya-, só- és harmincad-igazgatásban szolgálván, német anyanyelvek voltak, vagy ha magyarok is, a nemzeti élettel nem állottak kapcsolatban. A megmaradt 2600-nak is fele szolga, más része, mint hivatalnok, annyira függ az abszolutizmusra hajló kormánytól, hogy az új ideák terjesztésére semmiképen nem alkalmas. Vármegyei hivatalnok volt ugyanekkor 2458 — a hajdúkat és szolgákat már leszámítva, — ügyvéd és urasági fiskális körülbelül 5000, orvos, sebész, gyógyszerész 2500. Gazdatiszt megint nem jön számba, mivel a kenyéradók, egyházi és világi főurak nem tűrték volna, hogy kasznárjaik és ispánjaik az új ideák szerin az ő adómentességük és előjogaik ellen izgassanak.
Mindent összevéve, még a katholikus és protestáns oktató és egyházi személyzetet is, széles Magyarországon 10.000-nél több független anyagi és szellemi viszonyokban élő embert nem találunk a harmadik rendbe sorozható osztályok között, pedig még ezeknek tekintélyes része is : ügyvédek, vármegyei és állami hivatalnokok, a második rendből, az előjogos nemességből származik. És ami fontos: ez a 10.000 ember többnyire szűk anyagi viszonyokban élő értelmiség, melynek sem a politikai életre, sem a nép tömegeire nincs nagyobb befolyása. És ezek alapján ki is mondhatjuk, hogy nálunk még a tizenkilencedik század negyvenes éveiben sem létezett olyan polgári osztály, mely anyagi és szellemi jólét birtokában vállalkozhatott volna az országnak nyugati mintára átalakítására. A nemzeti feladat ilyen körülmények között azon osztály vállaira hárult, mely az ősi magyar térségeken az adott idpontban egyedül rendelkezett vagyoni jólléttel, anyagi és szellemi függetlenséggel, egységes és egyenletes műveltséggel. És ez az osztály a köznemesi rend.
Magyar nemes családfő volt 1840 körül 136.000,
a nemesség teljes lélekszáma öt és félszázezer (550.000).
Összevetve az ország tizenegy-milliónyi népességével, minden 20 “NEMNEMES”-re jut 1 NEMES.
Ilyen nagy arányszám pedig Európa egyetlen országában sem található. A szintén hatalmas múlttal bíró cseh nemesség száma csak 2252, Csehországban eszerint minden 828 egyénre esik egy nemes, Ausztria német tartományaiban minden 350-re, Lombardiában és Velencében 300-ra. Legtöbb nemes van Magyarországon kívül lengyel területen, de itt sem érik el hazánkat, pld. Galíciá-ban csak minden hatvannyolcadik ember volt nemes.
Ezen kis összeállítást tudomásul véve, óvakodni fogunk a magyar nemességről modern demokrata frazeológiával mint törpe minoritásról, oligarchikus töredékről, feudális rablólovagokról beszélni. A rendi alkotmánynak élvezi már saját érdekükben is kénytelenek voltak századok folyamán nyitva tartani a kaput mindenki számára, ki az országban munka, szerencse, tehetség által pozícióra, befolyásra tett szert. Innen a nemesítések folyton növekvő száma, majd a tömeges nemesítések, melyek, mint valami primitív szelekció által az ország mozgékony és tehetséges elemei, mind bejutottak a kiváltságos rendbe. A magyar nemesség ilyen évszázados szelekció terméke, melyet csak az nézhet le joggal, ki a szelekció kérdését jobban tudná a gyakorlatban megoldani.
Ez a kiváltságos rend, vér a magyarság véréből, a tizenkilencedik század elején már politikai jogok dolgában is inkább tarthatá magát az egész népesség törvényes képviselőjének, mint a nyugati demokráciák nem egy képviselő-testülete. A magyar alsóház tagjait a rendi alkotmány értelmében a tizenegy milliónyi lakos nevében 136.000 nemes választá, míg a liberális Franciaország demokrata kamarájába 1830 előtt a 30 milliónyi lakos közül csak 94.000-nek, 1-31 után, a júliusi forradalom vívmányaként pedig 188.000-nek volt joga képviselt küldeni. A francia demokrácia tehát sokkal kevesebb ember kezébe tette le a politikai jogokat, mint a magyar rendi alkotmány.
Ez a nemesség szinte egészében magyar eredetű és anyanyelvű volt. Az ötödfélszázezer nemesből összesen csak 58.000 volt német, 21.666 oláh, a többi 464.000 magyar. A nemzeti származás tehát a nemességet egészében képesíti a nemzeti átalakulás munkájára. Nem így a tiers état-ra jellemző többi ismertető jel, melyeknek kutatásánál különbséget kell tennünk a köznemesség vagyonosabb és szegényebb rétegei közt. Ez utóbbiakhoz tartoznak az egytelkes vagy szűkebb értelemben vett bocskoros nemesek, kiknek, mint tudjuk, csak egy jobbágytelkük volt, melyet maguk, saját kezük munkájával műveltek, s ennélfogva életmódjukban nem különböztek a parasztoktól. Kölcsey Ferenc nyilatkozata szerint a „nemesi sok ezer háznépek hasonlatlanul nagyobb része szegénysége s műveletlensége miatt a jobbágy néphez igen közel áll, s igen nagy szám jobbágytelkekre szorulván, s az újonalkotott törvény által adózásra köteleztetvén, a néppel éppen összevegyült.”
A nemzeti regeneráció művében ezekre tehát nem számíthatunk. De az ú. n. bocskoros nemesség szélesebb rétegeire sem, melyek ugyan a vagyonosságnak nagyobb mértékével dicsekedhettek, de mégsem annyival, hogy a földtől szabadon, a parasztétól eltérő életmódot folytathattak volna. Mint a köztörténetből tudjuk, a falusi kisbirtokosok, a bocskoros nemesség éhes és szomjas tömegei, sőt még a komposszeszorok egy része is a Nem adózunk jelige alatt hű támogatói valának a bécsi kormánytörekvéseknek. A nemesi rendet ezek szerint két részre kell bontanunk : kis- és középnemességre, s az előbbit a polgári osztályhoz hasonlóan jelen érdeklődésünk köréből kizárni.
Határt persze nehéz vonni, midőn nemes és nemes közt legcsekélyebb jogi különbség sem állott fenn, s midőn évszázadok szokásjoga sem rendelkezett annyi erővel, hogy pl. a vármegyei tiszteletbeli hivatalokból is valakit kizárhasson. A középnemesség egészben véve az ú. n. bene possessionati osztálya, mely aránylag kiterjedt földbirtok felett rendelkezvén, évszázadokon át ősi földjén ült, vármegye és ország ügyei intézésében nemzedékeken át részt vett, s tulajdonképen közelebb állott a főnemesi rendhez, mint a nemesség szegényeihez. Gazdasági életünk hátramaradtsága magyarázza, hogy e tejjel-mézzel folyó Kánaánban alig néhány száz család tudta magának az állandó anyagi jólétet s a lelki művelődés eszközeit megszerezni, a túlnyomó többséget megakadályozta ebben viszonylagos szegénysége. Kétséget nem szenved, hogy a nemességnek csak igen csekély töredéke számítható a bene possessionati közé. Szatmár vármegyében 30.000, Veszprémben 29.000, Zalában 24.000, Borsod- és Pozsonyban 32.000 nemes lakott, s ugyanezen vármegyék területének tekintélyes része volt főúri és egyházi kézen, úgy hogy a vármegye földje, az akkori olcsó gabona- és nyersterményárak, valamint középkori gazdálkodás mellett ennyi embernek semmikép nem adhatta meg a lelki függetlenséghez közönségesen szükséges anyagi jólétet. Bár a napóleoni háborúk nyomán a nyerstermények ára hirtelen magasba szökött, s e magas árak a devalvációk után is megmaradtak, úgy hogy a városi lakosság, különösen a készfizetéses hivatalnokok a legnagyobb nyomorba, sőt éhhalál veszedelmébe jutottak, a terményárak javulása a bocskoros nemeseknek, csekély produkciójuk folytán, mégsem hozott anyagi jólétet, hanem csak azt, hogy evés-ivás dolgában, mint Széchenyi mondja, állati vágyaiknak még zsírosabban tehettek eleget. Széchenyi nem hiába helyezé oly kísérteties világításba a magyar nemes gazdasági helyzetét : csak haldokló országban vala lehetséges, hogy emberi méltósággal, a halhatatlan lélek igényeit betöltve csak azok élhessenek, kik legalább is nyolcszáz vagy ezer holdnyi termőföldet mondhattak magukénak. Tudjuk, Deák Ferenc legnagyobb takarékossággal, visszavonult életmóddal, költséges passziók nélkül is alig tudott birtokaiból annyi jövedelmet szerezni, hogy legalább az év egy részét az ország politikai központjában tölthesse el. Pedig neki 810 hold zalamegyei földje volt, ebbl csak 285 hold erdő, a többi szántóföld és rét, meg nem kevesebb, mint 146 holdnyi szőlő!
Nem nagyítunk tehát, ha azt állítjuk, hogy a nyugati ideák csak azon társadalmi rétegben találtak termékeny talajra, melynek tagjai átlag ezer hold földnek voltak urai. Ez állításunkat a tényleges viszonyok teljesen megerősítik. A vármegyék közéletét ez időben majdnem kizárólag a közép-nemesség politikai működése tölti be, annak pillanatnyi irányait a birtokos családok egymáshoz való viszonyai szabják meg. Szinte ujjainkon összeszámlálhatnók azon neveket, melyekkel egy-egy vármegyében vezet helyeken találkozunk.
Szepes vármegyében például a Szinnyeyek, Péchyek és Berzeviczyek szava volt döntő, e három família látta el a vármegyét vezetőkkel, s bontá pártokra egymás közti versengéssel a nemesi közönséget.
Tolna vármegyében hasonlóképen a nagyobb birtokos családok erőviszonylata alkotta a központi problémát, mely körül a pártok kijegecesedtek, itt a Percei és Dőry családok állottak szemben a Csapókkal, Auguszokkal, Bezerédyekkel. Ugyanily központi szerepe volt a Beöthy-Tisza rivalitásnak Bihar vármegyében.
Egy egy ilyen hatalmas család nemcsak a szorosan vett rokonokkal és atyafiakkal, de a kiterjedt birtokától és befolyásától függ egyéb nemesi szavazókkal : ügyvédekkel, esküdtekkel, papokkal, szomszédokkal, stb. is felvonulván, középkori családi viszályok küzdőterévé tette a nemesi fórumot, hol tehát a “nemesi egyenlőség mellett is a valóságban néhány család hatalma döntött. A bocskoros nemesség pedig ellenkezés nélkül követte az egymással szemben álló nemzetségek egyikét vagy másikát, nem csak mert hiányos műveltsége folytán politikai problémákat maga fejéből úgysem tudott megoldani: nem csekély hatással voltak reá a versengő családoktól pazarul alkalmazott anyagi érvek is, mint vesztegetés, itatás, szabad konyha a nemesi háznál vagy az uradalmi kocsmában stb.
Vagyoni és szellemi jólét, politikai érettség és iskolázottság, emellett magyar származás és magyar nemzeti érzés egyetlenegy néposztályban volt tehát található hazánkban, s ez a középnemesség, a nagyobb birtokkal rendelkez vidéki köznemesség. A tiers état szerepét a viszonyok nyomása alatt ennek a néposztálynak kellett, akarva nem akarva, előbb-utóbb, átvennie.”
Speak Your Mind