A negatív gondolkodás boldogabbá tesz?

Az utóbbi években valóságos cunamiként árasztottak el bennünket az önsegítő könyvek: gondolkodj pozitívan, vedd észre az élet legapróbb szépségeit, mantrázd magadnak, hogy milyen nagyszerű vagy, és egyszerűen csodálatos életed lesz – hirdetik szinte egytől egyig. Ez eddig szép és jó, de mégis miért van az, hogy a legtöbb ember stresszesebb, nyomorultabb és bizonytalanabb, mint valaha? – tette fel a kérdést egy brit szerző.

Oliver Burkeman, aki ezidáig főleg pszichológiai témákban publikált, The Antidote (Ellenméreg) című új könyvében rögtön meg is adja a választ: azt állítja, sokkal boldogabbak lennénk, ha negatívabb életszemléletet sajátítanánk el. Mit is takar ez pontosan? Egyszerűen annyit, hogy fogadjuk el a hibáinkat, a bizonytalanságainkat, ahelyett, hogy próbálnánk elmenekülni előlük – mondja Burkeman. Szerinte, ha jól akarjuk érezni magunkat a bőrünkben, abba kell hagynunk a boldogság kényszeres üldözését.

„Ahhoz képest, hogy boldogsághajszoló társadalomban élünk, valamit feltűnően rosszul csinálunk” – nyilatkozta Burkeman a Daily Mailnek. „Az ún. ‘boldogságtudomány’ egyik legnagyobb felfedezése, hogy a modernizáció alig hatott az emberek általános közérzetére.” Mára már bebizonyosodott, hogy a gazdasági növekedéstől nem lesz boldogabb egy társadalom, és a több pénztől, az anyagi javaktól sem lesznek elégedettebbek az egyes emberek.

És hiába menekülnek az önsegítő, önfejlesztő könyvek nyújtotta boldogságreceptek mögé, a tények azt mutatják, hogy ezek sem sokat javítanak a helyzeten. A kiadók szerint az ilyen könyvekre az úgynevezett „18 hónapos szabály” vonatkozik: aki ilyet vásárol, az nagy valószínűséggel az elmúlt 18 hónapban már beszerzett egy hasonlót – ami nyilvánvalóan nem oldotta meg az összes problémáját. Az egyre növekvő boldogságipar tehát egyáltalán nem termel boldogságot, sőt könnyen lehet, hogy több kárt okoz, mint hasznot. De akkor mi a megoldás?

Burkeman több évet szánt arra, hogy kiderítse. Miután számos pszichológussal, filozófussal és buddhistával beszélgetett, rájött, hogy egyvalamiben mindannyian egyetértenek: pontosan a boldogságra törekvésünk az, ami nyomorúságossá, szánalmassá tesz bennünket. Állandóan küzdünk minden ellen, ami negatív: rettegünk a bizonytalanságtól, nem merünk hibázni, menekülünk a szomorúság elől. De a „nagy bölcsek” szerint paradox módon épp ez tesz bennünket bizonytalanná, aggódóvá, végső soron pedig boldogtalanná. A boldogsághoz vezető ösvény szerintük negatív dolgokkal van kikövezve: úgy érhetünk a végére, ha megtanuljuk élvezni a bizonytalanságot, képesek vagyunk szembenézni a kétségeinkkel, és az örökösen csak a pozitívumokra koncentráló gondolkodás helyett elismerjük a hibázás lehetőségét is. Tehát ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk, hajlandónak kell lennünk a negatív érzelmek megtapasztalására is – vagy legalábbis nem kellene annyira elkeseredetten menekülnünk előlük. Burkeman könyvében az alábbi logikával vezeti le, hogyan lehet a pesszimizmus legalább olyan egészséges és célravezető, mint az optimizmus.

Az optimisták kevésbé sikeresek

Jelenleg a boldogságipar egyik legfőbb jelszava a pozitív vizualizáció. Ha elképzeljük, hogy valami jól fog sikerülni, akkor sokkal valószínűbb, hogy ez így is lesz – így szól az elmélet. Ez tényleg hihetőnek tűnik, hiszen hogyan is lehetnénk sikeresek bármiben is, ha eleve kudarcra ítéljük még a próbálkozást is?

Gabriele Oettingen, egy németországi születésű pszichológus szerint viszont rengeteg időt és energiát emészt fel az, hogy folyton elképzeljük, hogyan is alakulhatnának jól a dolgaink. Ha mindig ezzel vagyunk elfoglalva, csökken a lelkesedésünk, a motivációnk akkor, amikor a megvalósításra kerülne sor. Egy kutatási eredményt hoz példaként: azok a kísérleti alanyok, akiktől azt kérték, hogy egy nagyon sikeres hetet vizualizáljanak maguknak, a tényleges teljesítményükben jelentősen alulmaradtak azokhoz képest, akiknek csak annyit mondtak, hogy gondoljanak a következő hétre, és semmilyen további instrukciót nem adtak nekik.

Több hasonló kísérlet után Oettingen és csapata megállapította, hogy az emberek viszonylagos passzivitással reagáltak a pozitív vizualizációra. Mintha tudat alatt összetévesztették volna a vizualizáció sikerét a valódi sikerrel. Ráadásul az optimisták kevésbé vannak felkészülve azokra az eseményekre, amelyeket nem tudnak pozitívan elképzelni. És tulajdonképpen ez a legfőbb problémája a manapság divatos boldogság-megközelítéseknek: túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az optimizmusnak. Pedig fontos lenne, hogy megőrizzük a realitásérzékünket, mert csak így lehetünk igazán boldogok.

Az aggódás jót tesz

Mindannyian tele vagyunk aggodalmakkal: van, aki azért hánykolódik álmatlanul, mert fél, hogy kirúgják a munkahelyéről. Más attól retteg, hogy elhagyja a párja és magányos lesz. Általában úgy próbáljuk csillapítani ezeket a szörnyű érzéseket, hogy megerősítést keresünk: próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy úgyis minden rendben lesz. Arra viszont már nem gondolunk, hogy ez kétélű fegyver: rövidtávon remekül elűzi az aggodalmakat, de hosszútávon már nem működik, mert nem lehet folyamatosan győzködni magunkat. Ezt remekül letesztelhetjük bármelyik barátunkon: ha biztosítjuk arról, hogy nem kell aggódnia, néhány nap múlva vissza fog jönni újabb megnyugtatás-adagért.

Ami még rosszabb, hogy a megerősítés súlyosbíthatja is az aggodalmat. Ha megnyugtatjuk a barátunkat, hogy a legrosszabb, amitől fél, valószínűleg úgysem fog bekövetkezni, akaratlanul is megerősítjük őt abban a hitében, hogy ha mégis megtörténne, az katasztrófa lenne. Emellett persze kétségtelen, hogy ha igazán a gödör alján vagyunk, általában akkor is kevésbé rossz a helyzet, mint amitől tartottunk.

A jövővel kapcsolatos félelmeink legtöbbször azért irracionálisak, mert nem gondoljuk végig az eshetőségeket. Ha végigpörgetnénk magunkban a legrosszabb forgatókönyvet, ahelyett, hogy elhessegetnénk, racionálisabban ítélhetnénk meg az adott helyzetet. Miután elképzeltük a lehetséges végkimeneteleket, rá fogunk jönni, mennyire túlzóak voltak a félelmeink. Ha kirúgnak, találhatunk másik állást. Ha elhagynak, akkor sem áll meg az élet. Miután szembenéztünk a lehető legrosszabbal, máris kevésbé aggodalmaskodunk a jövő miatt.

Ne tűzz ki túl nagy célokat, csak sodródj az árral!

Nem érdemes túl nagy célokat kitűzni, mert azok a legritkább esetben vezetnek sikerhez – állítják az önfejlesztés kutatói. Ez azért van így, mert általában nem a képességeink higgadt, józan mérlegelése után tűzzük ki a céljainkat, hanem mert utáljuk a bizonytalanságot. A céljaink a legtöbb esetben csak arra szolgálnak, hogy biztos pontokat csempészhessünk velük az életünkbe.

Ha belegondolunk, rengeteg fontos döntést hozunk meg csak azért, hogy csökkentsük a rossz érzéseinket. Például elfogadunk egy állásajánlatot, ami nyilvánvalóan nem felel meg az érdeklődési körünknek vagy a képességeinknek. Sajnos sokszor nem a valós igényeink, hanem a bizonytalanságtól való félelmünk vezérli a döntéseinket. A baj csak az, hogy ezzel nem vetünk véget az aggodalmainknak.

Ha kicsit higgadtabban gondolkodnánk a jövőről, és kis lépésekkel közelítenénk a céljaink felé, sokkal felszabadultabban élhetnénk, mintha egy nagy, rugalmatlan cél felé törekednénk. Valami hasonló lehetett a Post-it feltalálójának az életfilozófiája is: amikor látta, hogy olyan ragasztót kevert ki, ami nem ragad eléggé, rájött, hogy még így is készíthet belőle valamit – például felragasztható jegyzetlapokat. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem tudunk irányítani, ezért néha jobban tesszük, ha csak sodródunk az árral.

A túl nagy önbecsülés szánalmassá tesz

Általában evidenciaként kezeljük, hogy az önérzetesség jó dolog. De biztos, hogy így van? A pszichológusok már régóta gyanítják, hogy valami nem stimmel már a fogalommal sem, mert azt feltételezi, hogy a személyiségünk lehet jó vagy rossz. Pedig valójában nem mi vagyunk jók vagy rosszak, hanem a viselkedésünk. Jobban tesszük, ha erre figyelünk oda, és kihagyjuk az egészből az egónkat.

forrás: liz, divany.hu