Varga Zoltán - NLP Life Coach; kommunikációs tréning, önismereti tréning, vezetői tréning, értékesítési tréning, értékesítő képzés, mély belső átalakulás, core transformation, nlp coach, life coach, business coach

A meghallgatás női adomány

Korunk egyik legjellemzőbb kortünete a fecsegés. Tartalom nélküli beszéd és szóváltás. Kommunikációs karcolgatás. A felszínes, hipergyors üzenetváltások közben pedig elfelejtünk hallgatni.

 

Akadnak, akik a hallgatást egyenesen művészetnek tekintik, megint mások szerint ez az ezüstfényű út a teremtőhöz. E megközelítés szerint a hallgatással lehet a legtöbbet megtudni arról, kik is vagyunk mi emberek, és a lét célja is a csend segítségével válhat egyre nyilvánvalóbbá.

A hittel teli megközelítés mellett azonban van egy hétköznapibb jelentősége is a hallgatásnak, egészen pontosan a meghallgatásnak. E nélkül ugyanis rövid időn belül tartalmát veszíthetik az emberi kapcsolatok. Ha nincs hallgatás, akkor a sok beszéd mellett nem megy át valós üzenet a másikhoz. Pedig a jó kapcsolatokat – és nem csak a párkapcsolatokat – az is jellemzi, hogy van benne érzelemmel és tartalommal teli csend. Nem feszült csend, nem sértett csend, nem zavart csend, nem büntető csend… csak csend. Csak hallgatás és meghallgatás.

 

A hallgatás: női szerep

A meghallgatás azonban jellemzően női adomány. Néha nincs is más, amit adjunk a körülöttünk élőknek, csak az, hogy  meghallgatjuk őket. És ez veszik el, ezt hiányolják a férfiak és a családtagok, hogy a nő nem hallgatja meg őket. Beszélni akarunk persze mi is, kell is, hogy legyen terünk ehhez, de ha mi nem tudunk hallgatni, akkor minden zavarossá válik körülöttünk. És ha mi nem hallgatjuk meg azokat, akiket szeretünk, akkor lehet, elmennek majd máshoz. Ha pedig mégsem, akkor “csak” bennreked a szó, csak elszomorodnak, elhalkul a közlésvágy, csak nem akarja majd egy idő után az a másik (a gyerek se, az anyánk se, a barátnőnk se) megosztani velünk a lelke, elméje kincseit.

 

Zsuzsa, 35 éves, tanítónő

“Öt éve voltunk már házasok, de tulajdonképpen gyerekkorunk óta ismertük a másikat. Én soha nem éreztem azt, hogy keveset beszélnénk egymáshoz, nem volt jellemző ránk az, hogy csak úgy vagyunk egymás mellett, de azt sem éreztem, hogy túl sokat dumálnánk. Én azt hittem, rendben vannak a dolgok közöttünk. Persze mindketten napi 8-10-12 órát dolgoztunk. Nekem tanítás, aztán szakkörök, házimunka. Zoli a saját cégénél robotolt. Bedaráltak a hétköznapok, és közben Zoli egyre többet morgott: pocsék a leves, nincs tiszta zokni, miért kell vendégeket hívni, és így tovább. Egy nap nem bírtam tovább és robbantam, hogy elegem van a piszkálódásból, ha nem tetszik, vegye ki a részét a melóból, minden teher rajtam van. És akkor robbant ő is, és kiderült, hogy valójában nem a tiszta zoknit keresi rajtam, hanem engem nem lel sehol. Hogy régen, ha hazajött, akkor odaültem mellé és hagytam, hogy akár egy órán keresztül is áradjon belőle a mondandó. Tulajdonképpen – és Zoli fogalmazott így: rajtam keresztül mosta át mindazt, ami aznap történt vele. Én voltam a szűrő. Velem, miattam váltak tisztává, átláthatóvá a dolgok. És ez veszett el számára, amikor visszamentem tanítani. Hogy nem voltam jelen, nem volt a lelkem elérhető számára, hiába pörögtem a vacsorákkal. Ma már ezt tartom én is fontosnak. És kevésbé zavar, ha fokhagymás pirítós a vacsora, ha közben látom, hogy Zoli megint boldogan, kiegyensúlyozottan sündörög körülöttem.”

 

Anna, 17 éves, tanuló 

“Az a baj, hogy hiába mondja anyu, hogy figyel rám, én mégis úgy érzem, csak átszökdécselnek rajta a szavaim. Néha le is bukik, mert visszakérdezek, és nem tudja, miről beszélek. Nagyon zavar, hogy ha szólok hozzá, nem néz rám: persze tudom, hajtás van. Éppen krumplit pucol vagy tereget, vagy veri a billentyűket, de nem néz rám, nem a szemembe, az arcomra sem, de az talán még rosszabb, hogy néha odamegyek hozzá és elkezdeném, hogy mi volt, és akkor rám néz és valami olyan hangsúllyal mondja azt, hogy “Ne most!”, hogy nekem aztán később se lesz kedvem mesélni neki. Semmit sem. És van egy kézmozdulata is, olyan hessegető, na attól meg egyenesen falra mászok. Hát ez van, és apám se jobb.”

 

Nem kell mártírrá válni

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a nőnek nincs joga ahhoz, hogy ő is meghallgatásra leljen párjában, csak azt, hogy a nők erre alkalmasabbak. Ha másért nem, akkor azért, mert nagyobb rugalmassággal tudják kezelni a feladatokat, és hajlandóak átcsoportosítani vagy lehetetlen időpontra tenni azokat, hogy legyen módjuk meghallgatni a másikat. Másrészt egyféle önkifejezése a személyiségnek az, ha a gondolatokat megosztjuk a másik féllel. A férfiak jellemzőbben akarnak így teret nyerni, ezzel megmutatni arcukat, mint a nők, ráadásul esetükben sokkal szűkebb az a kör, amelynek bizalmat szavaznak. Sokszor csak a párjuknak, a szüleiknek, egy-egy barátnak, míg mi nők szélesebb körnek szavazunk bizalmat, több emberrel is képesek vagyunk megosztani legmélyebb érzéseinket, gondolatainkat.

 

Andi, 28 éves, kismama

“Én meghallgatom a párom. Mire hazaér, addigra a házimunka jelentős részével kész vagyok, a babával játszom. Péter hazajön, ömlik belőle a szó. Én hallgatok. És aztán, amikor én beszélnék, addigra kezdődik a híradó csatakiáltással, beveszi magát a tévé elé. És én csendben maradok. És nem mondom el, hogy a kicsi mennyit evett, hogy a játszótéren milyen sokáig figyeltünk együtt a fiával egy galambot. Hogy megjött újra a menzeszem, hogy egész nap hiányzik nekem. Hogy hiába van itt a kicsi, magányos vagyok. Nem mondom el neki. Mert úgy látom, nem is érdekelné. És hol vannak az én történéseim az ő világmegváltó munkája mellett?”

 

Ez nem verseny

A baráti kapcsolatok is jellemzően itt, a kommunikációnál szoktak csődöt mondani. Vagy azért, mert soha nincs ideje ránk a másiknak, vagy azért, mert ha van is találkozás, a másik csak a maga mondandója miatt vesz részt a baráti randin. Az ő történetei fontosak számára, és egyszerűen, ha engedi is néha szóhoz jutni a másikat, hamar visszaveszi a kommunikációs vezetést.

 

Emília, 31 éves

“Sárával a középiskolában ismerkedtünk meg, olyan igazi nagy lánybarátság volt a miénk, de amikor főiskolára kerültünk, kicsit eltávolodtunk egymástól. Aztán úgy hozta az élet, hogy egymás közelébe költöztünk, közel egy időben szültünk. De ma már nem akkora öröm a vele való barátkozás. Sára ugyanis ‘uralja’ a terepet, ha együtt vagyunk. Ha elkezdeném a mondandómat, legyen bármi: párkapcsolat, az anyóssal folytatott csaták, anyagi gondok, ő azonnal lecsap rám: ‘Az mind semmi’ – mondja, és én most már el is hiszem neki, hogy az én gondjaim semmit nem jelentenek számára. Nincs súlyuk. És nincs barátság sem.”

 

 

Gazdag Enikő pszichológus véleménye: 

“A hallgatásnak, meghallgatásnak önmagában a terápiában gyógyító hatása van. Minden egyéb módszer csak elmélyíti, kiegészíti azt a fontos célt, hogy az illető elmondhassa valakinek a problémáit. Abban is segít az egyénnek, hogy az elmondás után jobban ráláthasson a saját helyzetére, és esetleg újabb ötlet születhessen a megoldásra.  Az emberi kapcsolatokban is nagyon fontos az, hogy meg tudjuk hallgatni a másikat, és viszont is szükségünk van erre. Ennek ellenére néha jólesik a csend, a hallgatás. Akik képtelenek erre, azoknak muszáj lenne ezt elsajátítaniuk.  Azok az igazán kényelmes kapcsolatok, ahol lehet hallgatni is, ha jólesik, és meghallgat a másik, ha erre van szükség. Valahol az arany középúton van az ideális állapot.”

forrás: life.hu

Minden vélemény számít!

Ezt olvasta már?


Rengeteg tanulmány bizonyítja világszerte; a rendszeres nemi élet nem csak széppé, egészségessé is varázsol, ráadásul hosszabb életet biztosít. Ölelkezz! A Miami Egyetem kutatói fedezték fel, hogy a gyengéd érintés oxitocint ...