Nem véletlen, hogy sikerkönyv lett A Titok című amerikai mű. Az emberek a történelem kezdete óta szeretnék megfejteni a világ, a létezés titkát, a teremtés “trükkjeit”… Szóval, mi emberek, szeretjük a titkokat!
A legnagyobb titkok azonban önmagunkban rejtőznek, és semmiféle sikerrecept nem kínál megfejtésükhöz könnyű utat! Emiatt gyakori, hogy a könnyű sikerre (boldogságra, gazdagságra, szerelemre…) vágyók rendre csalódnak… Főleg, ha az ezotériában elterjedt, könnyedén odavetett közhelyes, „igaz-de-mégse” tanácsokat hallják. De melyek is ezek a roppant idegesítő, gyakran felszólító módban odavetett szellemi tanítások?
1.
„Engedd el!” Mármint, a dühöt, keserűséget, irigységet stb. Nehezebb feladat, haladóknak: engedd el a vágyaidat, úgy, ahogy vannak, Buddhának sikerült, neked is fog. Elengedni viszont valamit csak akkor tudunk, ha már nem hisszük, érezzük a dologról, hogy a lényünk – habár fájdalmas, de mégiscsak – része. Ahogy a fájó kezünket se tudjuk lerázni magunkról, fájdalmas emlékeinket se fogjuk tudni csak úgy. A fa is csak a megérett gyümölcsöt „engedi el”, a még zöldet nem… gondjainkat-bajainkat is csak „megérlelve” tudjuk elengedni, ami türelmet, időt, bölcsességet, az érzelmi fájdalom elviselését és megbocsátást igényel. Parancsra nem fog menni.
2.
„Fogadd el!”. Ez a másik oldala az előbbinek. Igaz, de mégse olyan egyszerű. Elfogadni is csak akkor tudunk valamit, ha megértjük, hogy az a dolog lényünk fontos része, vagy legalábbis azzá tud válni. Ami nem passzol bele lényünk kirakós játékába, azt parancsra sem tudjuk belekalapálni. A „fogadd el” egyébként igaz tanításával sokszor a keserves élmények, élethelyzetek eltűrésére próbálnak rávenni – gondoljunk csak az „ezzel a betegséggel együtt kell élni” hírhedt orvosi mondatára! Ez nem elfogadás, hanem tehetetlenség. Az elfogadás biztos jele, ha valami jót, értékeset tudtunk kihozni a dologból.
3.
„Emeld a rezgésszinted!” Ez is teljesen igaz – de jó a kérdés, hogy hogyan? Amikor szomorú, fél vagy dühöng valaki, lehet, hogy magasabb rezgésszinten van (mert őszinte és kifejezi az igazságot), mint a környezete, akik még a mosolygó depresszió állapotában leledzenek. Ha még ezoterikusok is a tetejébe’, akkor könnyen megfogalmazzák a kritikát: a szomorúság, a harag, a bánkódás „nem ezoterikus”, mert „nem pozitív”. A valóság az, hogy sokkal pozitívabb, mint a hazug, mosoly-álarc mögé bújt bűntudatkeltés.
4.
„Nézd a pozitív oldalát!” Ha meghal egy rokon, leég a ház, elhagy a férj vagy a feleség, beteg gyerek születik egy családban, akkor annak nehéz, sőt sokszor lehetetlen a pozitív oldalát nézni. Lehet, hogy van ilyen, de nem az akut gyász, gyötrelem, sokk és tragédia állapotában. Aki ilyenkor így, a pozitív gondolkodásra hivatkozva akarja a gyászolót „vigasztalni”, könyörtelen, kegyetlen dolgot művel. A problémáknak van megoldása és van pozitív oldala. A tragédia más, mint a probléma, ugyanis nincs megoldása – ott az együttérző meghallgatás és a gyakorlati segítség (pl. gyászba merült ember helyett megfőzni a vacsorát, a beteg gyerekhez megkeresni a legprofibb orvost, terápiát) az igazi támogatás.
5.
„Ez csak az egód, lépj túl rajta!” Ez az egyik legidegesítőbb „tanács”, már csak azért is, mert a tanácsot adó maga is az egójából préseli ki. Csak megvilágosodott tanítótól lenne hiteles (aki maga már túllépett az egóján), az viszont nem mond ekkora marhaságot.
6.
„Szeresd magad jobban!”. Ez is igaz – egy bizonyos szinten – egyetlen baj van vele, nevezetesen, hogy parancsra nem lehet szeretni. Se magunkat, se mást. Rejtetten ott van benne a bírálat is: ezek szerint, jelenleg utálod magadat, lám ez annyira látszik is rajtad, hogy már az ellenkezőjére kell utasítani téged. Ezenkívül eleve „skizó”: hiszen ezek szerint van, aki szeret, és van akit szeretnek, és mindkettő én vagyok, akkor hányan is vagyok? Ugyanez a helyzet a „bízz magadban!” tanáccsal: ketté szed, a két-séget erősíti – pedig pont az ellenkezőjét szeretné. Egy ilyen, akár jó szándékkal odavetett utasításnál többet ér egy-két kedves szó, elismerés, gesztus.
7.
„Ez nem a valóság!” Hát akkor mi? A Mátrix (és Buddha, és Platón) óta ismeretes tanítás, hogy ez a világ „vetítés”. És ennek igazságát egy bizonyos tudatállapotban át is lehet élni. De ez nem a hétköznapi tudatállapot, nem a hétköznapi feladatok szintje, tehát ha a hétköznapok során beütöm a kislábujjam, és az fáj, vagy eladósodtam és a bank elárverezi a házamat, akkor az nagyon is a valóság. Nem-valóságosnak feltüntetni az élményt, élethelyzetet – a hétköznapok szintjén – a személyes valóság megkérdőjelezése, lila köd és az együttérzés hiányára utal.
Összefoglalva: ezek a tanácsok, útmutatások igazak. Pont ettől fájnak annyira a megcélzott embernek. Hiszen sokféle igazság van – vannak az elme, az ész igazságai és vannak a szív igazságai. A bajban lévő, szenvedő, problémával küszködő ember nem észosztásra, kiokosításra, sőt kioktatásra – vagy az amerikai sikerkönyvekben olvasott pozitív jövőteremtő útmutatásokra – vágyik, hanem érző meghallgatásra, netán gyakorlati segítségre. (Utána jöhet az elmélet!) Ennek képessége fejleszthető – és éppen az kell hozzá, hogy legalább mi ne tagadjuk le a fájdalom, a „negatív érzések” jogosságát önmagunkban, ne féljünk mások szenvedésétől (hogy netán „elkapjuk”), szóval ne csapjuk be magunkat
Az önismeret folyamata nem mindig könnyű: az igazán bölcs, saját szenvedésein keresztül megérett és elmélyült ember már nem is érzi szükségesnek, hogy tanácsokat osztogasson: pusztán csendes jelen-léte gyógyító, vigasztaló hatású. És akkor megszületik „Buddha mosolya”, az elfogadás, az elengedés, a szeretet, a valóság, a magas rezgésszint, mégpedig a maga szelíd és természetes módján, mindenfajta felszólító mód nélkül…
Forrás: Halász Alexandra, harmonet.hu
Speak Your Mind